Szerdán és csütörtökön egy gyors Quality managment látogatást tettem Tiszadobon, ahol minden a lehető legjobban alakul, az önkéntesek már majdnem kész vannak a gyalogúttal és a kerités festéssel, és most elkezdtek kiásni egy tavat a gyerekotthon lakói számára.

A rövid idő ellenére sikerült megismerkednem az idei önkéntesekkel, akik láthatóan jó csapatot alkotnak, voltam lent a Tiszánál, megnézhettem a finn és olasz nemzetek estjét, és persze megkóstolhattam a nemzeti ételeiket. 

A következő néhány kép ízelítőül szolgál azoknak, akik még csak gondolkodnak azon, hogy részt vegyenek egy táborban.

Orsi

 Mai szelektív szemétgyűjtési túránk eredményeként új családtaggal bővült kis Útilapu kommunánk. Kanapé, barna, csíkos, valaha vélhetően volt ágynemű tartója is, de mi így is szeretjük. Találkozhatsz vele bármikor, ha ellátogatsz hozzánk.

A fogadóbizottságba Pablo Messzelátós önkéntes barátunk is bekerült a szerencsétlen véletlen folytán ;), és segített a kanapét hazahozni. Neki külön köszönet!

A 2009. július 8.-i Nők Lapjában megjelent egy cikk Önkéntes munkalehetőségek külföldön címmel, benne szó esik az Útilapuról és az SCI-ról is Ács Orsi tolmácsolásában.

Itt

tudjátok elolvasni a cikket!

Igazán hangulatosara sikeredett jelenlétünk a Múzeumok Éjszakája c. rendezvényen az Iparművészeti Múzeumban.

Megtaláltuk helyünket, sőt, keresve sem találhattunk volna jobbat,  ugyanis a Fair Trade koncepciója szervesen illeszkedett az Iparművészeti Múzeum tematikájába, ami a múzeum organikus építészetről szóló kiállítása köré szerveződött.

A hangsúly ez alkalommal a természetközeliségre esett; különböző ipari és háztartási hulladékok  kreatív módon való feldolgozására, akár ipari kereteken belüli megoldások bemutatásával, akár a kisebb, kézműves wokshopok, foglalkozások keretein belül, újrafelhasználás fontosságára felhívva ezzel a figyelmet.

A múzeum előterében a koncepciónak megfelelően egy kisebb ökopiac kapott helyet, ahol  természetes módon előállított élelmiszereket árultak - ebben állt standunk létjogosultága is. Hiszen, amellett, hogy a termékek  megvásárlásával a termelőket segítjük, egyúttal azok is kötelezettséget vállalnak arra, hogy a termelési folyamat során nem használnak vegyszereket, és folyamatosan, a magasabb árért arányosan egyúttal magasabb minőséget is biztosítanak.

A FT standok nagy népszerűségnek örvendettek, ahol ezúttal zöld, illetve fekete teát, valamint kávét kínáltunk, a könyetetünket kímélendő, zománcozott bádogbögrékben... Sőt, emellett kizárólagosan mi foglaltuk el az alagsori, egészen egyedi afgán szőnyegkiállítás helyszínén kialakított mobil kávézót, ahol a vendégek a szőnyeget megtekintését követő sokkot egy csésze kávéval-teával próbálták ellensúlyozni.

Összességében kis marketingakciónk sikeresnek bizonyult, mivel rengeteg látogatóval ismehette meg a Fair Trade-et, akik esetleg nem is hallhattak róla, így később célcsoportjai lehetnek a FT áruválasztékának. 

pszbence

Július 18-án került sor egy felkészítő tréningre az Útilapu irodájában. Szép napos délután volt és jó hangulatban telt a dolog. Mivel én még nem voltam külföldi táborban nem tudtam igazán mire számíthatok majd kint, kicsit talán aggódtam amiatt, hogy mivel a tábor leírásokban a legtöbb helyen a munka van a középpontban, a táborok jórészt majd arról szólnak és néha mellékesen esetleg jut idő a szórakozásra és egymás megismerésére. 

A találkozón azonban rádöbbentem, hogy ugyanazt, legalábbis hasonló atmoszférát fogok visszakapni, mint ami nálunk az Útilapuban van, azaz hogy egy sokszínű társaság ahol rengeteg a „fun”, a kreatív, poénos ötletelések, és az ott végzendő „munka” is a szórakozás egyik formája lesz. Ezen kívül megkaptam azokat az infókat, ami szükséges ahhoz, hogy a kijutásom és a kint tartózkodásom flottul menjen (szükséges iratok, mi van akkor, ha nem tudok pontosan érkezni, ha probléma merül fel ott, hogyan érdemes kezelni stb.) . Szóval én már alig várom a tábort ahova megyek, és arra bíztatok mindenkit, aki nyáron szintén kiutazik rajtunk keresztül, hogy jöjjön el, hiszen 2 óra alatt nagyjából mindent megtudhat, ami szükséges, és nem mellesleg megismerkedhet egy csomó jó fej „sorstársával”.

Köszönjük Orsinak a tájékoztatást, és kívánok mindenkinek kellemes nyarat és jó táborozást:

Zoli

Június 11-én kettős apropóból jöttünk össze a fair trade találkozóra, egyrészt megnéztük a világnapról készült videót, másrészt megbeszéltük az idei fesztiválszezont, ami igen dolgosnak ígérkezik. A fair trade és vele az Útilapu önkéntesei ott lesznek minden nagyobb fesztiválon idén nyáron Magyarország szerte. Úgyhogy ha szeretnétek egy jó fair trade teát vagy kávét inni, csak keressétek az integető figurát kék-zöld-feketében!

Találkozzunk mindenütt!

Április 19-én a Civil Rádió Re-flexx című műsorában egy órán keresztül az Útilapuval és munkákkal foglalkoztak. Orsival Vízi Zsófi műsorvezetőnő beszélgetett SCI-ról, táborokról, fair trade-ről, kultúrnapokról, EVS-ről és minden egyébről, amivel foglalkozunk.

A műsor anyagát a www.utilapu.org/parts/downloads/civilradio_090519_1.mp3 és www.utilapu.org/parts/downloads/civilradio_090519_2.mp3 linkekről letöltve hallgathatjátok meg.

Megjött a tavasz, és vele a fesztiválok ideje is. Az első nagy alkalom, ahol az Útilapu –a Fair Világ Szövetséggel karöltve– megjelent, a Fair Trade Világnap volt május 9-én a Holdudvarban. Barbi, Vera, Bea, Zoli, Isti, Ramón, Lilla és Orsi munkája nagyon nagyban hozzájárult az esemény létrejöttéhez, ezúton is köszönjük srácok, jók voltatok!

Egy kellemes délutánt töltöttünk együtt az érdeklődőkkel, magyarokkal, külföldiekkel, fiatalokkal, idősekkel, fiúkkal, lányokkal, fair trade gurukkal és kíváncsi érdeklődőkkel a Margitszigeten. Játszottunk játékokat, ahol együtt gondolkoztunk a fair trade jelentőségéről és a föld állapotáról, megkóstoltuk a finomabbnál finomabb fair trade kávékat és teákat, gyöngyöt fűztünk, karkötőt kötöttünk, capoeira és tűzzsonglőr bemutatót néztünk, megnyitottunk a Gambia kiállítást, festettünk, rajzoltunk és jól éreztük magunkat együtt. Az eseményre kilátogatott Magyarország 2009-es fair trade nagykövete Kucsera Gábor is, és az éles szeműek más hírességeket is felfedezni véltek a látogatók soraiban.

A képek csak ízelítők, az élmény

valójában kihagyhatatlan, és személyesen átélendő!

Jövőre is várunk mindenkit szeretettel!

Az ágasegyházi Kovács Kinga Emlékalapítvány a nemzetközi Európa Nap alkalmából egész napos gyerekprogramot szervezett környékbeli iskolásoknak, ezen önkénteskedtünk hárman az Útilapu színeiben Lillával és Évivel.

Pénteken érkezés után azonnal a munkába csöppentünk, segítettünk berendezni  a sportcsarnokot, ahol másnap a kicsik-nagyok különböző foglalkoztató feladatokat csinálhattak, feliratot gyártottunk a különböző helyszínekhez, ismerkedtünk a helyiekkel.
 

Szombat reggel kis rendezkedés után indult is a program, megnyitó, aztán az iskolás csoportok meseelőadásai többek között japán sárkányos népmesével és a Négyszögletű Kerekerdő költőversenyével. A színjátszó program zsűrijébe a rendezők felkérték egyikünket, így lett Lilla Útilapus zsűritag. A nap folyamán a helyi önkéntesekkel megosztva egy-egy programrészért voltunk felelősek, a zászlókészítős, a puzzle-os és a szövős helyszíneket vittük a lányokkal, de volt még uniós témájú memória kártya, kvíz, vaktérkép, animátorok, akik idegen nyelvű játékokkal szórakoztatták a gyerkőcöket, a Kecskeméti Ifjúsági Otthon egy adag fejlesztő játékkal vonult ki, volt pingpong, gólyaláb és aszfaltrajzolás is.

A gyerekek díjakat kaptak a meseelőadásokért csapatban, az uniós kvízért egyénenként, illetve ha a sétálókártyájukra sok-sok aláírást kaptak a foglalkozásokon való részvételért. Egész nap óriási nyüzsgés volt, a gyerekek nagyon élvezték a jobbnál jobb programokat. Közben megtanultunk szőni, és végre láthattuk, hogyan is néz ki az a világ állatait ábrázoló puzzle, amit előző este a pakolászás után már nem volt idő teljesen kirakni. Megismerkedtünk sok-sok helyes, hálás kisgyerekkel, akiknek öröm volt segíteni akkor is, mikor egyszerre hatan akarták ugyanazt csinálni, megkérdezni, megmutattatni.

A díjkiosztó után volt az Unió színeivel feldíszített finom torta, azt követően pedig egy ír népzenét játszó zenekar, akik a program végén táncházat is tartottak. Rettentő fárasztó, hosszú, intenzív nap volt, nagyon sok gyerkőccel dolgoztunk, de azért kipróbáltuk magunkat az ír táncokban is, ami egész komoly kihívást jelenthet kevésbé fáradt állapotban is.

Este elpakoltunk, aztán hazamentünk a szállásunkra. Egy tündéri nagymama látott minket vendégül. Ezúton is köszönjük a fáradozásait!

Vasárnap már nem volt semmi hivatalos program, de elmentünk megnézni a játszóteret, amit a tavaly nyári SCI táborban építettek az önkéntesek. Gyönyörű és hatalmas, a fotókról és a videóról nem is látszott, mekkora munka lehetett felépíteni.

Réka jóvoltából maradandó vizuális élmény vezérletével pillanthattok be az Útilapu tevékenységébe!

Röviddel az idei táborjelentkezési időszak hivatalos kezdete után az Útilapu egy szezon kezdő minitáborral indította el az idényt Bátonyterenyén március 20-22-én. A tavaszi találkozót egy völgyben lévő tanyán tartottuk, ahová péntek este kalandos körülmények között érkeztünk meg.

A buszról leszállva az infosheet alapján elindultunk fel a hegyre, ki a városból, be a sötétbe. Csak annyit tudtunk, hogy egyenesen kell haladni, át az erdőn, aztán az úton balra... Egészen sötét volt, az ösvény csak derengett, de nem estünk kétségbe, lassan kivilágítottak messziről a tanya fényei. Néha megálltunk bámészkodni, az égen egészen elképesztő mennyiségű csillag látszott, érezhető volt, hogy ez nem lesz hasonló a szokásos városi hétvégékhez. Közben előkerült egy kulcstartónyi zseblámpa, néhány erősebb fényű telefon, ezek segítettek le minket a völgybe - azon az emelkedőn, amiről csak másnap reggel világosban derült ki, milyen rémisztően meredek. A hegy alján Karma kutya és Ancsa várt már ránk, és a meleg, befűtött szobák.

Míg Dóra, Orsi és Ramón megérkeztek az ételszállítmánnyal, mi megismerkedtünk Hugival és Gergővel. Hugi a hétvége során zseniális praktikákkal elkészített ételekkel és hatalmas életkedvével elkápráztatott minket, ezúton is köszönet érte. Az első este éjszakába nyúló közös vacsorával és beszélgetéssel végződött, aztán nagy alvás következett tekintettel a másnap ránk váró munkára.

A szombat igen izgalmasan alakult. Délelőtt szelektíven összegyűjtöttük a tanya körüli területről a különböző építési és egyéb törmelékeket, közben néhány lány virághagymát ültetett. Kis pihenő után pedig következett a nap fény- és forráspontja. A tanyát száraz, bozót szerű növényzet vette körül hatalmas területen, így kaszálni és művelni nem nagyon lehetett eddig. Az Útilapus önkéntesekkel elég sokan voltunk ahhoz, hogy le lehessen égetni a tarlót biztonságosan, a szél is kedvezett, így befüstöltük a völgyet. Egész nap ezen dolgoztunk, sötétedésre aludtak el az utolsó parazsak.

Napközben pihenésképp a tanya melletti kis tó partján élveztük a kezdődő tavaszt.

Este előkerültek a hangszerek, a gitár és a dob. A közös éneklés alkalmából megtanítottuk Ramónnak, a frissen Magyarországra érkezett spanyol önkéntesnek a "Tavaszi szél vizet áraszt"-ot.

Vasárnap délelőtt játszottunk egyet a szabad levegőn, aztán az antirasszista nap alkalmából a csapat egyik fele plakátot rajzolt, a többiek pedig az alakultó Útilapus munkacsoportokról beszélegettek. A bajai lányok és Pisti korábban hazaindultak, mi még lentről néztük hogy kapaszkodnak fel a hegyre. A felejthetetlenül trükkös sajtos tésztás ebéd után még várt ránk egy feladat, kicsit segítettünk a thai jis tanya nagy konyhájának nagytakarításában.

Délutánra már csak egy autónyian maradtunk, indulás előtt még játszottunk néhány pingpong meccset, aztán indulás vissza a városba.

Sokunknak ez volt az első építőtábora, itt kicsiben átélhettünk valamennyit az SCI-os táborok tapasztalataiból, a "civilzációtól" kissé elszigetelődve, egy mesebeli helyen tehettünk valami hasznosat együtt, miközben úgy tűnt, mindannyian jól érezzük magunkat.

(a táborról készült fotókat itt nézhetitek meg)

Eljutottunk ide is. Ez az első képriportunk, mert legjobban a képek és videók mutatják meg, kik vagyunk. :)

Március 19-én csütörtökön belga napot tartottunk Livits Réka legfőbb szervezésével.

 Livits Réka 2007. szeptember 28. és 2008. augusztus 31. között Belgiumban dolgozott EVS önkéntesként egy művészeti projektben. Az ő gondolatait osztjuk most meg veletek:

Nem is tudom igazából, hol kezdhetném ennek a csodálatos évnek történetét. Nos, talán ott, hogy mekkora hihetetlen szerencsém van a projektemmel. A keresést „anno” kicsit későn kezdtem el, így több mint negyven helyre küldtem bemutatkozó levelet, s csak néhány szervezettől kaptam választ, többségük már talált önkéntest. A hely igazából majdnem mindegy volt, de mindenképpen művészet-kultúra projektet szerettem volna találni. Már épp feladni készültem, mikor egy szép, verőfényes napon e-mail érkezett Belgiumból, hogy szeretettel várnak.  Mondanom sem kell, hogy páros lábbal ugráltam a boldogságtól!

A projektet már első olvasatra is mintha nekem találták volna ki: színes-kreatív, festős-agyagozós, gyerekekkel foglalkozós a belga tengerparton, Oostende városában. Nem egy esetben azonban a szupernek hangzó leírást kis kiábrándulás követi érkezés után. Esetemben épp ellenkezője történt. Szeptember végén a 20kg-ot cseppecskét meghaladó bőröndömmel, hátizsákkal, egyebekkel kezdődött a 11 hónapos kaland. 

A „munkahelyemre”  belépve csak tátottam a szám: színes falak, ecsetekkel, agyaggal, ragasztóval, papírral, vászonnal telezsúfolt két nagy műhely, előző workshopokról hátra maradt, minden elképzelhető technikával készült alkotások, poszterek, festmények, szobrok. És a kedves-humoros, örökké energizált kollégáim, néha kissé szürrealista vicceikkel.

Általában hárman dolgozunk minden nap, de rengeteg tanár, önkéntes, művész, diák fordul meg nálunk. Workshopokat szervezünk iskolai csoportoknak, de egyéni érdeklődőknek is, felnőtteknek s egész kicsiknek egyaránt – agyagozás, festés, kitűzőkészítés, nemezelés, csokival pingálás, múzeumlátogatás, cirkusz-móka, digeridoo és még sokáig sorolhatnám… Részt veszünk nemzetközi programokban is – jelenleg egy Macedóniában szervezett cseréről írok egy gyönyörű tó partjáról, hol belga, magyar, macedón és boszniai fiatalokkal élvezzük az interkulturális tanulás örömeit. Én főként asszisztálok a foglalkozásokon, összerámolom a műhelyeket, de tartottam már saját workshopot is – januárban üvegfestékkel pingáltunk színes mandalákat lelkes gyerkőcökkel -, jelenleg pedig egy európai élethosszig tartó tanulás program szervezésében segédkezek. 

Az eddigi kilenc hónapban Oostende második otthonommá vált, rengeteg barátot találtam, részt vettem egy szemináriumon Finnországban, megcsodáltam Londont, Párizst, Amszterdamot, Luxembourgot, márciusban pedig azon kaptam magam, hogy hohó, én képes vagyok már flamandul társalogni! Szívemhez nőtt ez a hollanddal majdnem megegyező, rengeteg dialektussal rendelkező, első hallásra pergős-krákogós nyelv.

Még rengeteget írhatnék erről a szinte tökéletes egy évről – persze voltak-vannak nehézségek is, lentek-fentek, megakadások, de összességében rengeteg pozitív élménnyel gazdagodtam, tanultam, tapasztaltam, és lehet, hogy kicsit elcsépelten hangzik, de én Belgiumban nőttem fel. Az első év elszakadva a „családi fészektől”, önfenntartás, felelősségvállalás…

Azon pedig talán jobb nem elkezdenem sopánkodni, hogy úristen, milyen gyorsan repül az idő, hogy még csak most jöttem, és mindjárt vége, hiszen ezek az érzések szerintem többeteknek nagyon ismerősek.  

Réka EVS közben írt blogját itt találjátok meg: http://adventuresofaprincess.myevs.net

Hogy hogy is kezdődött? 23 évesen az ember lánya vágyik az újdonságra, a világlátásra, persze pénze nem nagyon van, de mégis, menni kéne, látni, élni.

Körülbelül három hónapig nézelődtem a neten míg ráakadtam az Útilapura és a táboraira. A francia táborok többsége a környezetvédelemmel és a mozgássérültek segítésével foglalkozott, így mivel nem vonzott az „erdőben építsünk túraútvonalat”, inkább az utóbbi mellett döntöttem, végtére is egy mozgássérült otthonban naponta négyszer tudok én segíteni enni-inni bárkinek, gondoltam akkor.

Írtam szépen sok motivációs levelet sok helyre, és legnagyobb meglepetésemre a második helyen megjelölt, nagyon izgalmasnak tűnő Marseilleből visszaírtak, hogy gyere, kellesz.

Így esett hogy július 28-án reggel 9 óra tájt már Nizzában csodáltam a pálmafákat, és igyekeztem arra összpontosítani, hogy megtaláljam a megfelelő vonatot Marseillebe - sikerült!

A táborral kapcsolatos érzéseim elég vegyesek. A tábor leírása ugyanis sajnos nem fedte a valóságot, mert a leírásban hangsúlyozottan „csak” mozgássérültek képtelenek voltak még a minimális normális kommunikációra is. Így az első pár nap lelkileg piszkosul nehéz volt, meg voltam erősen rémülve, de úgy három nap után úgy döntöttem, hogy olyan nincs hogy megfutamodjak, és leültem az egész nap hangosan síró vak néni mellé, hibás franciasággal elmesélve az eddigi 23 évemet, a kommunikációs nehézségeimet és hogy a többi önkéntes még nem jött meg, így nagyon egyedül vagyok. És láss csodát, a néni erre a tíz percre elhallgatott és egyszer elnevette magát, persze nem biztos, hogy ez az én remek humoromnak köszönhető, de akkoris, abban a pillanatban megnyugodtam, hogy oké, talán mégis menni fog ez. Sajnos a többi (3) önkéntes érkezése nem lendített az egyedüllétemen, mindegyik megvolt saját magával, és volt rá példa hogy egy közös vacsora teljes csendben telt, miután ismételt próbálkozásaimra is csak igen-nemmel válaszoltak a kérdéseimre. Kicsit furi volt, nem tudom, minek mennek antiszociális emberek önkéntesnek.(Hozzáteszem, az ápoltakat nagyon jól kezelték). Amit még hiányoltam, hogy nem volt mentorunk, az otthon vezetői és személyzete, azon túl, hogy legyünk ott az étkezésekkor és ne kerüljünk túl bizalmas viszonyba a bentlakókkal, mást nem nagyon mondtak és nem is törődtek velünk…

Persze ha magabiztosabb nyelvtudásom lett volna, jobban tudtam volna igény és érdekérvényesíteni, de így nem volt mit tenni, azért feltaláltam magam időről időre.

Marseille egy nagyon kétarcú izgalmas város és hát a tenger… egy csoda, és a heti két szabadnapom során eljutottam Avignonba, Toulonba, If várába, Monacoba… ja, a franciák egész addig, míg franciául próbálkozol megértetni magad nagyon kedvesek, de isten ments hogy angolra válts, mert abban a pillanatban elvágtad magad…

Ami az egyedüllétet illeti, nagyon hasznos volt kicsit kiszakadni az itthoni – szüleimmel élek, egyetemista vagyok - kis burokból, rájönni, hogy mennyi mindent meg tudok csinálni felnőtt nőként egyedül. (Pl. idegen városban idegen nyelven tájékozódni térképpel, ami nagy-nagy sikerélmény.) És négy hét merengés sok dologra rádöbbentett, mi az, amit nem jól csinálok itthon, mit kéne másképp, kik azok, akik megfelelő partnerek ehhez…

Szóval mindent összevetve, mindenkinek csak ajánlani tudom, hozzátéve, hogy nagyon nézzetek utána a táborleírások és a valóság viszonyának. Ami az anyagiakat illeti, kb. annyiba került egy hónap a Riviéra mellett, mint két hét Horvátországban baráti társasággal… szóval kifizethető, kis gyűjtéssel.

Nagyon remélem, hogy lesznek olyan eksztatikus élményeitek, mint Nekem a nizzai reptéren landolni - a leszállópálya csak üveglappal van borítva, a tenger kéken-zölden csillogva átlátszik és - nagy filmrajongó vagyok - mindenütt Grace Kelly plakátok hirdették hogy Monacoban nagy kiállítást tartanak az emlékére… elmenni az ismeretlenbe kicsit bizonytalanul, és azt érezni érkezéskor, hogy „Istenem, mintha engem várnának” – igen, már pusztán ezért az élményért megérte.

                                    (Sárkány Viki - Marseille, Franciaország, 1 hónap)

„Jó utazás, jó társaság, jó szándék”

– avagy nyári önkéntes munka külföldön 2009

Programszervezés hátrányos helyzetű gyerekeknek Németországban, faluszépítés Bulgáriában, zenei fesztivál Törökországban, faültetés Izlandon, iskolafelújítás Kenyában... Ez az önkéntesség.

Az Útilapus önkéntes nem balek, nem misszionárius. Fontos és hasznos, sőt, gyakran karitatív munkát végez, de ő sem jár rosszul: a segítségért szállást és teljes ellátást kap. Biztos van olyan nyári munka, ahol többet lehet keresni, de az is biztos, hogy a multikulturális közegben, különleges helyeken dolgozó önkéntes élményeit nem forintban és nem euróban mérik. Így nem is inflálódik.

Az Útilapu Hálózat, mint az 1920 óta működõ Service Civil International nemzetközi humanitárius szervezet magyar tagja, minden nyáron a világ több mint 43 országában, mintegy 500 szervezett önkéntes munkát végzõ táborban nyújt lehetőséget a nyaralás és munka izgalmas összekapcsolására. Kéthetes táborainkban szociális és fizikai munka egyaránt végezhető, 5-20 fős, a világ minden tájáról érkezõ önkéntesek alkotta mikroközösségekben.

Az elvégzendő munka napi hat óránál nem lehet több, de inkább kevesebb, és semmilyen speciális végzettséget nem igényel. A táborok alapvető célja – ami hovatovább elkerülhetetlen is –, hogy mind a munka, mind a pihenés közben a résztvevők közelebb kerüljenek a fogadó ország és társaik népének kulturájához. Nem útikönyvből – emberektől tanulni. Nyelvet, ételeket, zenét és szemléletmódot.

A lehetőség minden nyitott és kalandvágyó utazó számára adott, aki elmúlt 18 éves – korra, végzettségre és nyelvtudásra való tekintet nélkül (bár egy kis angoltudás nem árt). A táborokban való részvétel az ott végzett önkéntes munka fejében teljesen ingyenes, a szállás, ellátás és a legtöbb esetben a biztosítás is térítésmentesen jár a résztvevőknek, akiknek így csak az utazás költségét, az Útilapu éves tagdíját és a táborregisztráció díját kell magára vállalniuk.

A táborokba való jelentkezés idén 2009. március 16-ától folyamatos.

Voluntariado Chama

Rota Jovem és Útilapu Nemzetközi Építő Tábor 

Ez megint egy olyan fejezet az életemben, ami akár egy mesébe – vagy a trend szerint egy hollywoodi story-ba – is beillene.

Egy átlagos napon, szokás szerint átnéztem e-mailjeimet, mikor látom, csoporttársnőm (Klaudia), csak, számomra címzett levelet küldött. EVS, Portugália, Vitorlás világbajnokság.

Valahogy így indult a kapcsolatom az EVS-sel az Útilapuval és a Rota Jovem-vel.

Klaudia (csoporttárs), aztán igen gyorsan „átadott” Dórinak az irodavezetőnek. Azt egyből tudtuk, hogy Portugálokkal együtt dolgozni nem lesz egyszerű. Végül is bőven, 2006. december 31-i határidő előtt leadtam az ilyenkor szokásos jelentkezési lapot, önéletrajzot, motivációs levelet stb., ebben jeleztem, hogy a vitorlázás terén semmilyen tapasztalatokkal nem bírok, viszont beszélek portugálul.

2007. január 15-én az előírtak szerint meg is jött, hogy jelentkezésemet elfogadták és készülődhetek. Ezek után telt az idő, jött-ment néhány e-mail, elküldésre került pár fax, de lényegi előrehaladás nem történt. A projekt kezdete pedig vészesen közeledett. Végül is május közepén vált biztossá, hogy megyek, ezek után kapkodva megvettük a repülőjegyet (csak júniusi dátummal lehetett kiállítani a számlát) megkötöttük a szükséges és kötelező AXA biztosítást (kártyája később jött utánam postán) és egyéb apróságokat is elintéztük (kérdőívek, munkaruhához méret stb.)

 Lisszaboni érkezésem sajnos nem volt zökkenőmentes, mert az egyik csomagom Rómában maradt (szegény olaszoknak épp elég bajuk volt az amerikai elnök látogatásával, minden csomaggal már nem tudtak foglalkozni, nem is neheztelek ezért rájuk). A reptéren szívéjesen fogadtak, majd elvittek minket első szálláshelyünkre, ahol az előzetesen meghatározott beosztás szerint kerültek a 2-3 fős szobákba az emberek. 24 nemzet 96 fiatal önkéntese próbálta megismerni egymást és legalább a beceneveket valamilyen formában megjegyezni. Itt 5 nap csapatépítéssel, ismerkedéssel telt. Ez kissé amerikaiassá sikeredett, de még éppen kibírható. Igaz egy-egy buli sokkal inkább segítette az ismerkedés. Eme 5 nap végére már tudtam is kik, lesznek azon 15-ök, akikkel a következő 5 hetet eltöltöm, majd. Mert igen, a második szállásunk, mely igaz sokkal közelebb volt mindenhez, egy menetkült gyermekek otthona volt ( O Século). A szobákból kikerült az összes szekrény a folyósóra és helyette nyolc emeletes ágy várt ránk. Magánélet 5 hétig, megszűnt. Az első nap azzal telt, hogy feldolgozzam, a helyzetet s kitaláljam, hogyan alkalmazkodom a többiekhez a szobában. 223-as szoba.

 Aztán szép lassan megismerkedtünk a munkával, a helyszínekkel, a portugál önkéntesekkel, még lassabban a munkarendünkkel. Napi 6 órát dolgoztunk vagy 9: 00-15: 00 vagy 15: 00-21: 00. Lehetett az animáción dolgozni, vagy a hajóparkokban, vagy a regisztrációnál, esetleg a logisztikán. Az egész rotációs elven alapult. Miután nagy-nehezen kész lett a végleges beosztás mindenki lendületesen, bátran elkezdett cserélgetni, így persze már senki sem tudta ki mikor dolgozik, de ezzel később hál’ Istennek nem volt gond. Én is úgy cserélgettem, hogy legyen kellő számú szabadnapom egy kis dél portugál utazgatáshoz újdonsült barátaimmal.

Mindennek a kulcsa pedig az akkreditációs kártyánk volt; erre kaptunk enni, ezzel jutottunk be mindenhová, erre jártak a kocsmákban a kedvezmények, a vonat, a busz, és persze a verseny ideje alatt a happy hour-ön a sör és a százéves szövetségi születésnapon az ökörsütés, a fesztiválokon az ingyen belépő. Majdnem a verseny kezdetekor meg is érkeztek a munkaruhák, természetesen méretproblémákkal (viszont igen jó minőségű GANT pólók, rövidnadrágok, pulóverek, sapka, esőkabát). És jöhetett a tényleges munka a kamionpakolástól kezdve az interjúkészítésig.

Engem a munka közepén kikaptak a tömegből és egy igen titkos feladatra kértek fel, amire én boldogan igent mondtam tudván, hogy nem kell többet korán kelnem, viszont azt is hogy azt sem tudom mikor végzek és mikor dolgozom. Ez a különleges munka pedig a portugál Anti-dopping szervezet szolgálatába állni és közvetve a WADA-nak dolgozni. Én nagyon élveztem és így a versenyzőkhöz is sokkal közelebb kerülhettem.

Sajnos az utolsó napokra begyulladt a szemem, így megismerkedhettem a portugál orvosi ellátással, amiről túl sok jót nem irthatok és persze a végén az is kiderült, hogy mivel nem töltöttem ki valami AXA bejelentő lapot, költségeimet (20 euró) nem térítik vissza!

 Aztán az utolsó napokra, ismét visszatértünk első szálláshelyünkre és kiértékeltük az eseményeket, pihenhettünk és meg is ünnepeltettük magunkat! Az utolsó teljes napunkat pedig Lisszabonban töltöttük együtt 96-an bohócnak és zebrának öltözve és végig jártuk a várost, táncoltunk, kiabáltunk, énekeltünk, játszottunk. Majd elérkezett az egyik leghosszabb 36 óra az életemben. A búcsú ideje, amikor még mindenki próbál mondani valamit a másiknak, megígérni, hogy beutazza fél Európát, hogy újra lássa, emléket ír egy kis papírra, telefonszámot és e-mail címet cserél, rámosolyog, sír, elköszön…

Most éppen tartok hazafelé Lisszabonból, pont két hónappal az EVS projekt után. 5 napot töltöttem el a fővárosban (mellette) ismét, de most üres volt, kevesebb nevetés, kevesebb érzelem, kevesebb móka, nem ugyan az, sem a város, sem a folyó, sem a híd 96 szeretnivaló önkéntes nélkül. Hiányzik az egész 223 szoba, a 15 lakótársam, a menekült gyerekek, hiányoznak a ”boldog órák” a vacsora előtt, a sok ölelés, a kedvesség, a tánc, az együtt nevetés.

Egy portugál szó maradt csak, ami pontosan leírja, hogy mi az amit érzek ha visszagondolok erre a 6 hétre. Ez a szó Saudade.

Köszönöm mindenkinek, aki segített, és aki részese volt ennek a 6 hétnek 

Galamb Ádám