Voluntariado Chama

Rota Jovem és Útilapu Nemzetközi Építő Tábor 

Ez megint egy olyan fejezet az életemben, ami akár egy mesébe – vagy a trend szerint egy hollywoodi story-ba – is beillene.

Egy átlagos napon, szokás szerint átnéztem e-mailjeimet, mikor látom, csoporttársnőm (Klaudia), csak, számomra címzett levelet küldött. EVS, Portugália, Vitorlás világbajnokság.

Valahogy így indult a kapcsolatom az EVS-sel az Útilapuval és a Rota Jovem-vel.

Klaudia (csoporttárs), aztán igen gyorsan „átadott” Dórinak az irodavezetőnek. Azt egyből tudtuk, hogy Portugálokkal együtt dolgozni nem lesz egyszerű. Végül is bőven, 2006. december 31-i határidő előtt leadtam az ilyenkor szokásos jelentkezési lapot, önéletrajzot, motivációs levelet stb., ebben jeleztem, hogy a vitorlázás terén semmilyen tapasztalatokkal nem bírok, viszont beszélek portugálul.

2007. január 15-én az előírtak szerint meg is jött, hogy jelentkezésemet elfogadták és készülődhetek. Ezek után telt az idő, jött-ment néhány e-mail, elküldésre került pár fax, de lényegi előrehaladás nem történt. A projekt kezdete pedig vészesen közeledett. Végül is május közepén vált biztossá, hogy megyek, ezek után kapkodva megvettük a repülőjegyet (csak júniusi dátummal lehetett kiállítani a számlát) megkötöttük a szükséges és kötelező AXA biztosítást (kártyája később jött utánam postán) és egyéb apróságokat is elintéztük (kérdőívek, munkaruhához méret stb.)

 Lisszaboni érkezésem sajnos nem volt zökkenőmentes, mert az egyik csomagom Rómában maradt (szegény olaszoknak épp elég bajuk volt az amerikai elnök látogatásával, minden csomaggal már nem tudtak foglalkozni, nem is neheztelek ezért rájuk). A reptéren szívéjesen fogadtak, majd elvittek minket első szálláshelyünkre, ahol az előzetesen meghatározott beosztás szerint kerültek a 2-3 fős szobákba az emberek. 24 nemzet 96 fiatal önkéntese próbálta megismerni egymást és legalább a beceneveket valamilyen formában megjegyezni. Itt 5 nap csapatépítéssel, ismerkedéssel telt. Ez kissé amerikaiassá sikeredett, de még éppen kibírható. Igaz egy-egy buli sokkal inkább segítette az ismerkedés. Eme 5 nap végére már tudtam is kik, lesznek azon 15-ök, akikkel a következő 5 hetet eltöltöm, majd. Mert igen, a második szállásunk, mely igaz sokkal közelebb volt mindenhez, egy menetkült gyermekek otthona volt ( O Século). A szobákból kikerült az összes szekrény a folyósóra és helyette nyolc emeletes ágy várt ránk. Magánélet 5 hétig, megszűnt. Az első nap azzal telt, hogy feldolgozzam, a helyzetet s kitaláljam, hogyan alkalmazkodom a többiekhez a szobában. 223-as szoba.

 Aztán szép lassan megismerkedtünk a munkával, a helyszínekkel, a portugál önkéntesekkel, még lassabban a munkarendünkkel. Napi 6 órát dolgoztunk vagy 9: 00-15: 00 vagy 15: 00-21: 00. Lehetett az animáción dolgozni, vagy a hajóparkokban, vagy a regisztrációnál, esetleg a logisztikán. Az egész rotációs elven alapult. Miután nagy-nehezen kész lett a végleges beosztás mindenki lendületesen, bátran elkezdett cserélgetni, így persze már senki sem tudta ki mikor dolgozik, de ezzel később hál’ Istennek nem volt gond. Én is úgy cserélgettem, hogy legyen kellő számú szabadnapom egy kis dél portugál utazgatáshoz újdonsült barátaimmal.

Mindennek a kulcsa pedig az akkreditációs kártyánk volt; erre kaptunk enni, ezzel jutottunk be mindenhová, erre jártak a kocsmákban a kedvezmények, a vonat, a busz, és persze a verseny ideje alatt a happy hour-ön a sör és a százéves szövetségi születésnapon az ökörsütés, a fesztiválokon az ingyen belépő. Majdnem a verseny kezdetekor meg is érkeztek a munkaruhák, természetesen méretproblémákkal (viszont igen jó minőségű GANT pólók, rövidnadrágok, pulóverek, sapka, esőkabát). És jöhetett a tényleges munka a kamionpakolástól kezdve az interjúkészítésig.

Engem a munka közepén kikaptak a tömegből és egy igen titkos feladatra kértek fel, amire én boldogan igent mondtam tudván, hogy nem kell többet korán kelnem, viszont azt is hogy azt sem tudom mikor végzek és mikor dolgozom. Ez a különleges munka pedig a portugál Anti-dopping szervezet szolgálatába állni és közvetve a WADA-nak dolgozni. Én nagyon élveztem és így a versenyzőkhöz is sokkal közelebb kerülhettem.

Sajnos az utolsó napokra begyulladt a szemem, így megismerkedhettem a portugál orvosi ellátással, amiről túl sok jót nem irthatok és persze a végén az is kiderült, hogy mivel nem töltöttem ki valami AXA bejelentő lapot, költségeimet (20 euró) nem térítik vissza!

 Aztán az utolsó napokra, ismét visszatértünk első szálláshelyünkre és kiértékeltük az eseményeket, pihenhettünk és meg is ünnepeltettük magunkat! Az utolsó teljes napunkat pedig Lisszabonban töltöttük együtt 96-an bohócnak és zebrának öltözve és végig jártuk a várost, táncoltunk, kiabáltunk, énekeltünk, játszottunk. Majd elérkezett az egyik leghosszabb 36 óra az életemben. A búcsú ideje, amikor még mindenki próbál mondani valamit a másiknak, megígérni, hogy beutazza fél Európát, hogy újra lássa, emléket ír egy kis papírra, telefonszámot és e-mail címet cserél, rámosolyog, sír, elköszön…

Most éppen tartok hazafelé Lisszabonból, pont két hónappal az EVS projekt után. 5 napot töltöttem el a fővárosban (mellette) ismét, de most üres volt, kevesebb nevetés, kevesebb érzelem, kevesebb móka, nem ugyan az, sem a város, sem a folyó, sem a híd 96 szeretnivaló önkéntes nélkül. Hiányzik az egész 223 szoba, a 15 lakótársam, a menekült gyerekek, hiányoznak a ”boldog órák” a vacsora előtt, a sok ölelés, a kedvesség, a tánc, az együtt nevetés.

Egy portugál szó maradt csak, ami pontosan leírja, hogy mi az amit érzek ha visszagondolok erre a 6 hétre. Ez a szó Saudade.

Köszönöm mindenkinek, aki segített, és aki részese volt ennek a 6 hétnek 

Galamb Ádám