Hogy hogy is kezdődött? 23 évesen az ember lánya vágyik az újdonságra, a világlátásra, persze pénze nem nagyon van, de mégis, menni kéne, látni, élni.
Körülbelül három hónapig nézelődtem a neten míg ráakadtam az Útilapura és a táboraira. A francia táborok többsége a környezetvédelemmel és a mozgássérültek segítésével foglalkozott, így mivel nem vonzott az „erdőben építsünk túraútvonalat”, inkább az utóbbi mellett döntöttem, végtére is egy mozgássérült otthonban naponta négyszer tudok én segíteni enni-inni bárkinek, gondoltam akkor.
Írtam szépen sok motivációs levelet sok helyre, és legnagyobb meglepetésemre a második helyen megjelölt, nagyon izgalmasnak tűnő Marseilleből visszaírtak, hogy gyere, kellesz.
Így esett hogy július 28-án reggel 9 óra tájt már Nizzában csodáltam a pálmafákat, és igyekeztem arra összpontosítani, hogy megtaláljam a megfelelő vonatot Marseillebe - sikerült!
A táborral kapcsolatos érzéseim elég vegyesek. A tábor leírása ugyanis sajnos nem fedte a valóságot, mert a leírásban hangsúlyozottan „csak” mozgássérültek képtelenek voltak még a minimális normális kommunikációra is. Így az első pár nap lelkileg piszkosul nehéz volt, meg voltam erősen rémülve, de úgy három nap után úgy döntöttem, hogy olyan nincs hogy megfutamodjak, és leültem az egész nap hangosan síró vak néni mellé, hibás franciasággal elmesélve az eddigi 23 évemet, a kommunikációs nehézségeimet és hogy a többi önkéntes még nem jött meg, így nagyon egyedül vagyok. És láss csodát, a néni erre a tíz percre elhallgatott és egyszer elnevette magát, persze nem biztos, hogy ez az én remek humoromnak köszönhető, de akkoris, abban a pillanatban megnyugodtam, hogy oké, talán mégis menni fog ez. 
Sajnos a többi (3) önkéntes érkezése nem lendített az egyedüllétemen, mindegyik megvolt saját magával, és volt rá példa hogy egy közös vacsora teljes csendben telt, miután ismételt próbálkozásaimra is csak igen-nemmel válaszoltak a kérdéseimre. Kicsit furi volt, nem tudom, minek mennek antiszociális emberek önkéntesnek.(Hozzáteszem, az ápoltakat nagyon jól kezelték). Amit még hiányoltam, hogy nem volt mentorunk, az otthon vezetői és személyzete, azon túl, hogy legyünk ott az étkezésekkor és ne kerüljünk túl bizalmas viszonyba a bentlakókkal, mást nem nagyon mondtak és nem is törődtek velünk…
Persze ha magabiztosabb nyelvtudásom lett volna, jobban tudtam volna igény és érdekérvényesíteni, de így nem volt mit tenni, azért feltaláltam magam időről időre.
Marseille egy nagyon kétarcú izgalmas város és hát a tenger… egy csoda, és a heti két szabadnapom során eljutottam Avignonba, Toulonba, If várába, Monacoba… ja, a franciák egész addig, míg franciául próbálkozol megértetni magad nagyon kedvesek, de isten ments hogy angolra válts, mert abban a pillanatban elvágtad magad…
Ami az egyedüllétet illeti, nagyon hasznos volt kicsit kiszakadni az itthoni – szüleimmel élek, egyetemista vagyok - kis burokból, rájönni, hogy mennyi mindent meg tudok csinálni felnőtt nőként egyedül. (Pl. idegen városban idegen nyelven tájékozódni térképpel, ami nagy-nagy sikerélmény.) És négy hét merengés sok dologra rádöbbentett, mi az, amit nem jól csinálok itthon, mit kéne másképp, kik azok, akik megfelelő partnerek ehhez…
Szóval mindent összevetve, mindenkinek csak ajánlani tudom, hozzátéve, hogy nagyon nézzetek utána a táborleírások és a valóság viszonyának. Ami az anyagiakat illeti, kb. annyiba került egy hónap a Riviéra mellett, mint két hét Horvátországban baráti társasággal… szóval kifizethető, kis gyűjtéssel.
Nagyon remélem, hogy lesznek olyan eksztatikus élményeitek, mint Nekem a nizzai reptéren landolni - a leszállópálya csak üveglappal van borítva, a tenger kéken-zölden csillogva átlátszik és - nagy filmrajongó vagyok - mindenütt Grace Kelly plakátok hirdették hogy Monacoban nagy kiállítást tartanak az emlékére… elmenni az ismeretlenbe kicsit bizonytalanul, és azt érezni érkezéskor, hogy „Istenem, mintha engem várnának” – igen, már pusztán ezért az élményért megérte.
