Egy hónappal ezelőtt tértem haza Londonból, két évet tartózkodtam kinn, kaptam, jót rosszat, mindenesetre sok élménnyel gazdagodtam, és boldog vagyok, hogy megtettem, önerőből, magamtól, teljesen egyedül, ezt a kis utat. Hazatérve kissé üresnek éreztem magam, a barátaim berendezkedtek egy másik életre. Üres voltam, és éreztem, hogy tennem kell, valamit pótolni az űrt, utazni újra, új emberekkel megismerkedni. Még Londonban találkoztam szerbekkel, dél szlávokkal, meg akartam ismerni őket, honnan jöttek. Izgatott a kultúra a nyelv, minden, így esett a választásom a szerbiai önkéntes táborra.

Kissé aggódtam, hisz a tárgy megjelölésben benne volt, hogy középsúlyos testi és/ vagy értelmi fogyatékosokkal kell foglalkoznunk. Ez a tény első hallásra, és még másodikra is, nehéznek,ijesztőnek hangozhat, hisz speciális igényeket kell szem előtt tartani. Gyerekekkel már foglalkoztam , hisz a tanári végzetségem során, kötelező gyakorlatokat kellett tennem. Szóval ebben a szellemben, kissé izgatottam  indultam utamra. Lefoglaltam Budapest Novi Sad útvonalra a vonatjegyemet, ami meglehetősen olcsó volt, 6500 HUF-ból kijött a return jegy ára. Én voltam az utolsó,aki a tábor indulása előtt egy héttel, utolsóként foglaltam le a helyemet. Szerencsésnek mondhatom magam.

Szóval behuppantam a kis kabinban, persze a hely kiválasztásnál igyekeztem, valami  kommunikatív, lehetőleg szerb útitársat találni,aki  beszéli az angolt…. És lám sikerült, Josippal szembe ültem le, aki végül 6-7 órán keresztül szóval tartott. Megtudtam mindent, és ő is megtudott mindent rólam. Kedves volt a mosolya, tiszta. Szóval Josip elmagyarázta mit kell tennem, mire kell vigyáznom, mit nézzek meg. Kedves volt. A 21. századi technikának köszönhetően még tartjuk a kapcsolatot. Oké. Megérkeztem Novi Sadba, itt a 35 ös buszt kell keresnem.

Kiérve a vonat állomásról, olyan érzésem volt, mint a Keletinél: Taxi? Taxi?? Persze, persze,lehúzós technikákból nekem nem nagyon tudnak újat mutatni, mi magyarok is nagyon kreativak vagyunk ezen a téren. Szóval úgy éreztem magam,mintha hazatértem volna. Mosolyogtam. Néztem az embereket, bejönnek a szlávok, ezt még Londonban vettem észre. Tetszik a karakteres arcuk, és, hogy nyitottak, közvetlenek. Barátságosak voltak, bár a vasútállomás körül senki nem beszélt angolul. Így hát elővettem varázs papíromat, amire még Josip írta rá a varázs mondatot: „gde se mogu naći zaustavi autobus trideset pet?” Ami annyit tesz, hol találom a 35ös busz megállóját? Így már megvolt a közös nyelv, az újságos irányába mutattak, és én bandukoltam. A buszra felszállva, találkoztam két spanyol társammal. Mivel egy falusi címet kaptunk,mutogattunk kézzel lábbal a sofőrnek, hogy mit keresünk. A spanyolok spanyolul, ők szerbül, én meg angolul. Végül hihetetlen volt, de megérkeztünk, a buszsofőr megállt, az emberek felálltak a buszon, beszéltek hozzánk szerbül, a sofőr leszállt, becsengetett a ház kapuján, és megkérdezte, hogy ez- e a helyes cím…Hihetetlen volt, a buszról pedig kendős nénikék integettek nekünk. Tetszett.

Milica várt minket, ő a fő szervezője a tábornak. Kedves volt, körbevezetett bennünket. A skót lány Bethany, és párja Alex már ott volt, valamint a szerb lányok: Teodora, Marija, Ivana és Milica.

A spanyolok: Adrian és Isabell. Eunji, a dél koreai lány. Az alvó helyünk fenn volt egy galériás részen kialakítva, nagyon tetszett. Konyha, és   teli étellel a hűtő. Bármihez hozzá nyúlhatunk, ehetünk, ihatunk, amit csak akarunk. Első nap ismerkedtünk, egymással ,a hellyel, és hozzánk csapódott egy kedves kis kutyus, aki később a Tom névre hallgatott. Még az este folyamán befutott Delphine , a francia lány és Budja, aki szintén szerb és a neve penészt jelent. Kedvesen(??). Hogy lehet a penész valakinek a beceneve?Mindegy, ő kérte, hogy így szólítsuk.

Voltak vicces játékok, sokat nevettünk, és minden arra ment ki,hogy összekovácsolódjunk. Szerintem sikerült is, mindenki szimpatikus volt, és könnyen megtaláltuk a másikhoz vezető utat. Nekem személy szerint kicsit nehéz volt kommunikálni a francia lánnyal, mert nem nagyon beszélte az angolt, és ha használta is, tele nyomkodta mondanivalóját francia szavakkal. És megkérdezte: Do you understand??? Hát, nem …gőzöm se volt miről beszélt.

A napjaink tematikára épültek, minden napra be volt osztva 2 fő,aki az ételt készíti 35 főre és mosogat, pakol, persze terít is. Aznap az a két fő nem vett részt a workshopokon. Három workshop közül lehetett választani: Zene, művészet és színház. Nos, én a színházban dolgoztam, csupán egy napig. Hisz ezek a gyerekek[1] különleges figyelmet és türelmet igényelnek, állandó koncentrációra nem minden esetben képesek. A színház elég nagy falat lett volna nekik. Eredeti terv szerint kidolgoztunk volna és színdarabot, amit végül a finálén mutattunk volna be. Mivel ebbe a csoportba csak az irántunk érzett szimpátia miatt jelentkeztek a barátaink, ezért észre vettük, hogy nincsenek igazán lekötve. Szerencsésebbnek tartottuk, ha becsatlakoztatjuk őket a művészetek csoportba vagy a zene területére. Így mi magunk is beolvadtunk a 2 workshop valamelyikébe.

Első nap én készítettem  Gulyást, és nagyon büszke voltam magamra, imádták. Fontos volt, hogy tradicionális ételeket készítsünk, ha ránk esik a sor. Mindenki igyekezett megfelelni, és nagyon jó kis móka volt. A francia lány palacsintát sütött reggelire, a spanyolok is valami nagyon finomat készítettek, igaz megtartották a szokásos kis sziesztájukat, így este 10.30 kor álltunk neki vacsorázni. Nagyon vicces volt, felrobbantották a turmix gépet és lángolt valamelyik edény. Elég lazák, meg kell hagyni.

Szombaton 11 óra körül megérkeztek a „Barátaink”. Kíváncsiak voltak, a szemükkel keresték a tekintetünket, izgatottak voltak, szemléltek bennünket, méricsgéltek , és mosolyogtak. Bájosak voltak és hangosak. Itt szinte első pillanatra feltűntek az egyéniségek. Dragana egy nagy darab , szemüveges lány, elől a fogai hiányosak, és rosszak. Dumagép, tragika, vagy ahogy a többiek nevezték „Drama Queen”. (Dráma Hercegnő.) Hihetetlen milyen színjátékokat adott le. Megérkezésekor könyörgött, hogy segíthessen, a konyhában. A lányok mondták neki, hogy köszönjük, de most nem kell a segítség. Mivel Dragana tökéletesen tisztában van jogaival, hisz naponta olvassa azokat, így diszkriminációnak vette ezt a támadást és kiakadt. Hisztizett, majd Teodóra az egyik lány,aki könnyen megtalálta az utat hozzá, elmagyarázta neki, hogy sokat tud még segíteni a 10 nap alatt, ne aggódjon. Akkor Dragana átváltott és mondta: „Tudtam, én, hogy ez egy munka tábor, majd étlen szomjan fogtok dolgoztatni minket!” Számomra ez a lány annyira vicces volt, teli energiával, hajnali 3 órakor ment minden este lefeküdni, és reggel 8 kor ébren volt. Énekelt, imád énekelni, az összes szerb nótát ismeri elejétől végig, betéve. Mosolyog, nevet, és szeret.

A másik történet, Zivica, egy 17 éves fiú, inkább nevezhető szociálisan hátrányos helyzetűnek, mint fogyatékossággal élőnek. Származását tekintve roma, mindenesetre nagyon fekete. Még viccelődött is velem, hogy ő igazából egy brazil focista és azért ilyen. Szégyen, nem szégyen megettem a történetét. Ez a kis 160 centis fiúcska, olyan szeretetet tudott adni, és olyan kis előzékeny volt, udvarias, és annyira kereste a társaságunkat, hogy szavakkal nem tudom leírni. Nagyon jól sportol, rettenetesen nagy erő van benne, és kis fürge a pályán. Örülök , hogy megismerhettem, sokat tanultam tőle is. 

Két dolog,amit nagyon fontos kiemelnem, ezek a gyerekek, a barátaink, -mindegy hogy hívjuk őket,- szerbül beszéltek, mégis megtaláltak minden lehetséges non verbális és verbális kommunikációs eszközt, hogy egy nyelvet beszéljenek velünk. Hihetetlen volt, de a nyelv,mint olyan nem volt akadály közöttünk. Persze sok esetben a szerb lányok is fordítottak, de sokszor nem voltak ott a közelünkben, és ilyenkor nekünk kellett boldogulnunk.

A másik dolog, ha megkérdeztük őket, hány évesek, kevés kivétellel, nem tudták megmondani. Szerencsések. Gondoltam, hisz ők lélekben mindig fiatalok maradnak, örökre, nem számít a kor. Bár hátrányos helyzetűnek tituláljuk őket, lehet inkább mi vagyunk azok. Normális? Mi a normális? Ki a normális? Te vagy én? Normálisak vagyunk?

„Normális” ( ???):

·         Éveket tölteni az egyetemen, hogy aztán ne találjunk állást.

·         Reggel kilenctôl délután ötig végezni egy munkát, amelyben egyáltalán nem leljük örömünket, míg végül harminc év múlva sikerül nyugdíjba vonulnunk.

·         Nyugdíjba vonulni, ráébredni, hogy már nincs energiánk élvezni az életet, és pár év múlva belehalni az unalomba.

·         Megérteni, hogy a hatalom sokkal fontosabb, mint a pénz, és a pénz sokkal fontosabb, mint a boldogság.

·         Kinevetni azt, aki a pénz helyett a boldogságot keresi, és azt mondani rá, hogy "hiányzik belôle az ambíció".

·         Összehasonlítani a különbözô autókat, házakat, ruhákat, és ezeket az összehasonlításokat tekinteni az élet értelmének ahelyett, hogy valóban utánajárnánk, mi az.

·         A tömegközlekedési eszközön soha nem nézni a szemben ülô szemébe, nehogy azt higgye, hogy el akarjuk csábítani.

·         Lemondani arról, hogy megéljük a világ legérdekesebb dolgait, amikor már nincs erônk az ilyesmihez.

·         Mindennap egy jó adag tévé, hogy ne legyünk depressziósak.

·         Hinni, hogy amit egyszer már megszereztünk, az a miénk marad. [2]

Different people, same life.[3] Ez volt a tábor mottója. Mindannyian különbözünk, még mi „normálisok” is. Nincs két egyforma mosoly, egyforma tekintet.

A legjobb az volt ebben a 12 napban, hogy újra gyerek lehettem, festhettem temperával, filctollal színeztem, körjátékokat játszhattunk, és mindent megtehettem, amire a modern kor társadalma azt mondaná, hogy dilis vagyok. Jókat nevettem, fociztam, tollasoztam. Nem akarok felnőni. Nem kell óra, nem kell naptár…